BÚVÁRHARANGOK

Kezdetben a merülések legtöbbjére katonai célból került sor. Nagy Sándor búvárokat alkalmazott azoknak a tengeri akadályoknak az eltávolítására, amelyeket az ellenség Türosz kikötőjében süllyesztett el, mielőtt Kr. e. 332-ben megostromolta a várost. Egyes történeti források szerint maga a nagy hadvezér is lemerült a víz alá, hogy megfigyelje búvárainak munkáját.

NAGY SÁNDOR

1535-ben Guglielmo di Lorena készített egy egyszemélyes vasból készült búvárharangot, amelynek segítségével Caligula császár gályáit keresik a Nemi-tóban

Guglielmo di Lorena

1535

A feltalálók csak a 16 - 17. században kezdtek olyan készülékekkel kísérletezni, amelyek lehetővé teszik a búvár szabad légzését a víz alatt. Különféle tervek láttak napvilágot, de ezek a szerkezetek annyira tökéletlenek voltak, hogy a víz alatti légzés továbbra is csak állom maradt. A 16. század második felében azonban új találmány tűnt fel: nyitott szájú búvárharangot engedtek le a mélybe, amely a súlyánál fogva függőlegesen süllyedt a vízben, így a belső térben csapdába esett a levegő.
Ezt a sűrített levegőt a búvár már hosszabb ideig használhatta. Ilyenkor vagy a harang belsejében tartózkodott, vagy visszafojtott lélegzettel időnként kiúszott belőle. A búvárharang első írásos említése 1531-ből maradt fenn; ettől az időtől kezdve valószínű rendszeresen alkalmaztat ezt az eszközt. Az 1680-as években az amerikai William Phipps már olyan búvárharangrendszert alkalmazott, amelyben az "anyahenger" levegőjének utánpótlásáról egy "leányhenger" tartaléka gondoskodott. Az 1690-ben Edmund Halley angol csillagász még bonyolultabb légtöltő rendszert tervezett: búvárharangját kisebb hengerekkel ( lefelé fordított "friss levegős vödrökkel" ) kötötte össze, és ezeket a búvárharang aljára függesztette. Amikor a berendezés lesüllyedt a vízfenékre, mindegyik vödrön kinyílt egy szelep, és a nagyobb nyomás következtében ( a nagyobb vízmennyiségnek megfelelően ) a friss levegő a központi búvárharangba áramlott. Halley négy ember segítségével azzal demonstrálta búváreszközének hatékonyságát, hogy másfél óráig maradt a Temzében .

Edmund Halley által készített harang használatában nehézséget jelentett az a műszaki probléma, hogy a többlet levegőkészletként alkalmazott hordóknak a harang alatt minél mélyebben kellett elhelyezkednie, hiszen csak így lehetett a levegő kiáramlást a harangba juttatni.

A fenéken történő munkavégzéshez a harangból ki kellet jönni., majd oda visszatérni.

A búvárharangot ezt követően az autonóm légzőkészülékek kialakulásáig, sőt még azt követően is előszeretettel alkalmazták ipari munkák és katonai tevékenységek folytatásához.